A 3D nyomtatás hatása a művészetre

Ha csak annyit mondunk, „3D nyomtatás”, az emberek többsége rögtön tudja, miről is fogunk beszélgetni. Az elmúlt évtizedek nagy vívmányai közé tartozik ez a technológia is, melynek segítségével akár három kattintást követően a nyomtatónk képes megalkotni egy kézzel fogható tárgyat. Csak tárgyat, vagy műalkotást is?

Amikor a technika fejlődésének művészetre gyakorolt hatásáról beszélünk, és arról, hogy vajon milyen vívmányok vannak ma hatással a művészetre, egyből a 3D nyomtatás jut az eszünkbe mint modern szobrászati technika. Vajon az ipari környezeten kívül milyen lehetőségek rejlenek benne, illetve a formatervezésben mint művészeti ágban mekkora hatást gyakorol ez a találmány? Ez lenne a jövő gyártástechnológiája vagy a jövő művészeti eszköze? Utóbbira keresem a választ.

Kétségkívül nagy port kavart a technológia megjelenése, mivel rugalmasabbá, gyorsabbá és gazdaságosabbá tette a gyártást, valamint olyan problémákra kínál megoldást, mint például a bennszülött alkatrészek, így olyan belső részek is megmunkálhatóvá válnak, melyekhez kívülről nem férünk hozzá. Emellett a nagy darabszámú gyártásnál a prototípuson hamarabb kiderül a hiba, nem azután, hogy milliós szerszámokat gyártottak le hozzá. Kis sorozatszámú gyártásoknál pedig egy olcsó technológiát kínál, amivel gyorsan, variálhatóan válik legyárthatóvá a termék. „Az új eszközök azonban szemléletváltást is kívánnak az alkotóktól” – írja egyetemünk 3D Nyomtatási és Vizualizációs központja egy cikkében. Ez annyit jelent, hogy az izgalmas új lehetőségek új kihívásokat is teremtenek: technológiai korlátok (pl. méret), alkalmazható anyagok és még sorolhatnánk. „Itt csak a nyomtató által megmunkálható nyersanyaggal lehet tervezni. Általában jól olvasztható műanyag áll rendelkezésre (ABS, PVA, PVL, PET)” – olvashatjuk a Kávéház Magazinban. „Mindez különösen izgalmas lehet a képzőművészetben, hiszen pont a képzőművészet rendelkezik a 3D lehetőségeit feszegető szabadsággal. A 3D és a képzőművészet találkozása több jelentős alkotáshoz vezetett már, és rengeteg lehetőséget rejt magában.” Ezen felül az eljárás anyagtakarékos, szemben a szubtraktív eljárásokkal.

De hogyan is van ez, tekinthető-e művészetnek az, ami nem egyedi, hiszen bárki, aki egy 3D nyomtató birtokában van, reprodukálni tudja az alkotást? A történelem folyamán voltak már hasonló megoldások a művészetben, mint a litográfia, azaz kőnyomtatás, a nyomdatechnika egykori gyakori eljárása vagy a fametszet vagy a rézkarc, más néven a rézmetszet, melyek a legrégebbi grafikai sokszorosító módszerek közé tartoztak. Ide sorolhatjuk még a reneszánsz műhelyeket, „ahol kollektívák dolgoztak és a mester sokszor egy-egy ecsetvonással járult csak hozzá a műhöz”. A rézmetszetet a korabeli iparművészet hívta életre, ugyanis az ötvösök kezdetben ily módon „díszítették a fémlapokat, kelyheket, serlegeket” egy-egy művészi alkotás átmásolásával – olvashatjuk a Wikipédián. „A rézlap-negatív elkészítését aki nem tekinti művészi tevékenységnek, az nem pártatlan. Ráadásul egy kliséről nem lehet akármennyi nyomatot készíteni, mert közben lassan elkopik és életlenné válik a rajz. Elvileg adott mennyiség elkészültével a nyomólap meg is semmisítendő, ez egyfajta értékemelő garanciális tényező.” A digitális fotózás és más digitális művészetek előtt még megoldható volt, hogy az elkészült műveket sorszámozták és a negatívokat megsemmisítették (ha megtették), de ma már ez abszolút megmondhatatlan és értelmezhetetlen. „A 3D nyomtatóból kikerülő tárgy előléphet műtárggyá is. Az objektum megálmodása szellemi teljesítmény, ez miért ne lehetne művészi értékű, így a tárgy pedig műtárgy, melyek kiállításától már különböző művészeti gyűjtemények sem tekinthetnek el” – olvashatjuk a Kávéház Magazin hasábjain.

Elnézve olyan embereket, akik például ajándéktárgyakat nyomtatnak hasonló technológiával, azt gondolnánk, hogy „egy újabb eszköz a gravírozás és társai mellé, amely haszontalan szemetet állít elő nagy tételben, melyek nem különösebben esztétikusak, gyakorta giccsesek és előbb-utóbb úgyis a szemétdomb részeként végzik.” Ez a gondolkodás és felhasználás sajnos ledegradálja a benne rejlő lehetőségeket, hiszen ha nem az ipar és a funkcionalitás a cél, akkor ez lenne az esztétikum, a művészi felhasználás? Bár sokan meglátták benne az üzleti lehetőséget, hogyan lehet újabb szuveníráradatot létrehozni vele, szerencsére nem ragadtak le a felhasználás során ezen a szinten. 

Térjünk át arra, hogy milyen művészek és művészi területek tudták integrálni ezt a technikát sikeresen, hangsúlyozva annak újdonságát és sajátosságait. John Edmark feltaláló és tervező, aki egyébként a Stanford Egyetemen tanít formatervezést, olyan 3D nyomtatott szobrokat tervez, melyek mozgásra születtek, valódi szépségük forgás közben jön ki. Alkotásai során megfigyelhetjük, hogyan alkalmazza az aranymetszést vagy a Fibonacci sorozatot.

„Suszuke Oszanai számítógépes grafikus, az Integral Vision Graphics igazgatója elhatározta, hogy a modern technológiai nyelvére fordítja, és 3D nyomtatott szobrokként önti formába saját Hokuszai-értelmezését. Munkáját a novemberi Tokiói Designer Héten mutatta be.” Kacusika Hokuszai az a híres festő, fametsző volt, akinek biztosan mind láttuk már valahol „A Kanagavai Nagy Hullám” című alkotását. Az említett példa azt mutatja be, hogyan tudnak korábbi műalkotásokat integrálni a mai digitális világban a modern művészetbe. A digitalizált adatok után 3D-ben kinyomtatott darabot felületkezelte, melyet úgy választott meg, hogy az adott kort tükrözze, így korabeli papírokat ragasztott rá, és tust, valamint ecsetet használt a részletek kidolgozásához, így az elkészült mű olyan, mintha pár száz éves lenne.  

Az ilyen alkotások lehetőséget adnak arra, hogy az elhunyt művész művészete más formában tovább éljen, feltéve, ha ezt az illetékes jogvédelmi szerv is így gondolja. Ellenpélda rá a Marcel Duchamp sakk-készlet újragyártása körül kialakult botrány, mellyel állítólag az alkotók mintegy tisztelegni akartak a nagy művész emlékének, azonban belefutottak a „copyright” jogok zűrös útvesztőjébe. Scott Kildall és Bryan Cera letörölte a korábban ingyenesen közzétett 3D modelleket és válaszul egy új, módosított készletet tett elérhetővé „Sakk Bajusszal” címen. A dolog érdekessége, hogy a modellek alapját csupán egy gyenge minőségű fénykép adta, amely után önálló tervezői munkára volt szükség, hogy az alkotás létrejöjjön, tehát ilyen szemmel valamelyest saját alkotásnak tekinthető. Ez meglehetősen érdekes téma, mivel ma a 3D szkennelés könnyedén lehetővé teszi ilyen alkotások újragyártását, ha megvan az eredeti modell. Mi a helyzet akkor, ha egy kép volt a kiindulási pont? Ugyan egy létező 3D-s termék 3D-s reprodukciója készült el, de itt nem a nyereségszerzés volt a cél. Ez eléggé feszegeti a szerzői jogokat, kérdés, hogyan illik bele a mai internetes, megosztásos, nyílt forráskódú szemlélet a művészi világba. Kétségkívül nagy a technológiai visszaélés esélye.

A divatvilág is érdeklődik a technológia iránt, Iris van Herpen, „a világhírű tervezőnő 2019-es tavaszi haute couture kollekciója a történelem, a tudomány, a művészet és a futurista gondolkodásmód négyszögében kelt életre”. A művésznőre jellemző, hogy ragaszkodik a magas művészi kivitelezéshez és a rá jellemző egyedi megjelenéshez, melyhez remekül használja a modern kor vívmányait.

De nemcsak a divatiparba szivárgott be, hanem az ékszerkészítésben is használják (lásd: 3DMoments titán ékszereit), valamint a kerámiaiparban is. Az egyik ilyen tervező Olivier van Herpt, aki különböző struktúrák létrehozásával kísérletezett. Az egyik esetben bonyolult, érdekes felületeket hozott létre, a másikban mintegy kifigurázta az additív eljárást, mintha valami cseppkőképződményeket hozott volna létre.

A struktúrákkal való kísérletezésre jó példa az antwerpeni Unfold cég kerámia munkái is. Tervezői Claire Warnier és Dries Verbruggen.

Érdekes felfedezés Miguel Chevalier, aki mostanáig kizárólag digitálisan alkotott, a modern technika azonban lehetővé tette, hogy a fizikai valóságban is megjelenhessenek a művei. Egyik lenyűgöző kiállítása a tavaly megrendezett Digital Cristaux 2020 kiállítása, melyről a képek megtalálhatók a művész weboldalán. A kiállítás zöme a művészhez híven inkább nagy képeken és kijelzőkön jelenik meg, azonban akad köztük néhány térbeli alkotás is, melyek egyfajta kristályszerkezetet mutatnak, remekül felhasználva a 3D nyomtatás sajátos lehetőségeit, mellyel képes a formán belüli struktúrák megformálására, ezzel csodálatos, tagolt szerkezetet hozva létre.

„A virtualitásban kevés lehetőség van igazi művészi produktumok létrehozására” – derül ki az egyetemünk Művészeti Karának kerámia szakos tanáraival készült interjúból, akik a kézzelfoghatóságot preferálják. „A kerámianyomtatóval készült tárgyaknak van egy sajátos formavilága. Kicsit olyan, mintha egyfajta stílust is kijelölne, aki pedig dolgozik vele, annak egy idő után rááll az észjárása.” További pozitív hozadéka a technológiának például „egy csehek által szervezett cserekiállítás, ahol az USA-ban lévő intézménnyel voltak kapcsolatban. Ahelyett, hogy a tárgyakat utaztatták volna, egyszerűen kicserélték a terveket – elektronikusan – és mindenki helyben kinyomtatta a kiállítási tárgyakat. Kőszobrászoktól hallottam, hogy nektek bezzeg milyen könnyű, nem kell tonnákat mozgatnotok, hanem a zsebetekben elviszitek a dolgaitokat egy pendrive-on.”

A felhozott példákból jól látszik, hogy valójában a művészi elme teszi művészi alkotássá az elkészült tárgyakat, formákat. Az, ahogyan ők gondolkodnak, ahogy újra tudják gondolni a technológia sajátosságainak és szabadságának ismeretében a létrehozni kívánt alkotást, hogy esztétikai érzékükkel, egyedi látásmódjukkal valami újszerűt, valami különlegeset tudnak létrehozni, maguk mellé állítva a technológia adta lehetőségeket. Ez az, amire nem képes egy egyszerű, szűk látókörű ajándékboltos és sokszor egy szimpla mérnök sem. A digitális művészet nem új fogalom, azonban a 3D nyomtatás megjelenése lehetővé teszi, hogy ezek az alkotások visszaszivárogjanak a fizikai térbe, amire korábban főleg csak a formaterveknél volt példa, mint amikor kijön a legújabb autómodell, és még sorolhatnám. Ez nem egy új művészeti ág, inkább egy új eszköz a művészek kezében, ami valószínűleg nem kiváltja, hanem kiegészíti a hagyományos módszereket. Ahogyan Fodor Pál mondta: „Mint egyetemen működő művészeti kar fontos, hogy a technológiai lépésekkel ne csak lépést tartsunk, hanem hozzátegyünk, vagy ha lehet egy lépéssel elébe menjünk a dolgoknak. A határok feszegetése, amivel foglalkozunk.” A művészetnek és a művészet tudományosabb, oktatásügyi területeinek ez is a célja, valahol itt mosódik össze a mérnöki tudomány a művészettel.

A cikk létrejöttében segítségemre volt Nagy Noémi, az MTE MA tánctanár szakos hallgatója.