Szentmargitbányán a híres római-kori kőfejtő ad otthont az 1996 óta évente megrendezett nyári operafesztiváloknak. Itt játszódik az a 2004-es Aida előadásról készült felvétel is, melyet a vírus idején, a kijárási korlátozás alatt a EuroArtsChannel nemzetközi YouTube- csatorna tett közzé. Közel áll hozzám a klasszikus zene, különösen az opera műfaja, az Aida pedig személyes kedvencem. Mivel a hazai zenei társulatok a szükséghelyzetre való tekintettel kénytelenek voltak felfüggeszteni az előadásaikat, ezért örültem, hogy így, online részesülhettünk egy ilyen nagyszabású, egészestés élményben. A darab különlegessége, hogy Európa egyik legnagyobb, 7000 m2-es szabadtéri színpadán játszódik. Írásommal igyekszem közelebb hozni ezt a produkciót a kedves olvasóhoz.
Giuseppe Verdi – a XIX. század egyik legjelentősebb művésze, az operaszínpad utánozhatatlan költője, Aida – az egyiptomi fáraók legendás korából származó meséjének főhősnője és mi – saját életünk főhősei, főhősnői, laikusok és zenészek, fiatalok és idősebbek itt, a XXI. század ötödén hogyan is találkozhatnánk másképp, mint a teret és időt áthidaló zenében, és azon túl, a szabadság és fogság lelki, szellemi és fizikai síkjainak bejárásán keresztül?
A darab elején a zenekari előjáték mintegy tömör lírai összefoglalásként tárja elénk a drámai alapgondolatot, mialatt a kamera megismerteti velünk az egyedülálló színpadképet. A kihelyezett fáklyák a koraesti sötétben izgalmas hangulatba öltöztetik a szabadtéri színpadot. Hatalmas mészkősziklák ölelésében robusztus, jellegzetes egyiptomi kapuk, lépcsősorok, szfinxek emelkednek. Visszafogott aranyozás, falfestmények és hieroglifák gazdagítják a látványt. A színpadkép meghatározó eleme a nézőtérről csak részben látszódó, épített piramis, mely lenyűgöző módon idézi meg a történet helyszínét, Egyiptomot. Kezdetét veszi az előadás.
„Aida, az etióp király, Amonasro lánya Memphisben él rabszolgaként, de fogvatartói nem ismerik származását. Beleszeret Radamesbe, a fiatal katonatisztbe, aki viszontszereti őt, de Amneris, az egyiptomi király lánya is a délceg férfiba szerelmes. Aida apja, Amonasro közben megtámadja Egyiptomot, hogy kiszabadítsa lányát. (…) Ízisz istennő a fiatal tisztet óhajtja az egyiptomi sereg vezéréül. Aida olyan választás elé kerül, hogy apja vagy szerelme győzelméért imádkozzon-e. Nagy ünnepség zajlik, papnők táncolnak. Ramphis átadja a megszentelt kardot Radamesnek és ezzel hadvezérré avatja.”
A díszlet mellett tovább segíti a történetbe való belehelyezkedésünket a jelmezek kort idéző megjelenése. A hatalmas statisztéria hosszú, fehér ruhája vagy fémesen fénylő páncélzata jól mutat az este sötétjében. Az udvarhölgyek smaragdzöld, fátyolszerű öltözetet, a kórus díszes, arany palástot, a főszereplő hölgyek pedig vörös jelmezt viselnek. Feltűnő arany álarcok, jellegzetes fejdíszek, fekete parókák színesítik az összképet. A hatást fokozzák a színpadra lépő, harci jelmezbe öltöztetett lovak és termetes elefántok. A színpad mérete lehetővé teszi, hogy olykor vágtában közlekedjenek az egyiptomi hadsereget erősítő állatok. A hagyományos rendezésből egyedül a közjátékok alatt színre lépő táncosok sportosan stílusidegen jelmeze lóg ki.
Verdi olyan világosan fogalmaz zenei eszközökkel, hogy a megértés nem is igényelne ekkora pompát. A zene önmagában, szinte jelmezek és díszletek nélkül képes kifejezésre juttatni a szereplők jellemét, belső konfliktusaikat, vívódásaikat, annyira érthető a történet, jól áttekinthető a jelenetezés, emberi a jellemábrázolás.
„Amneris azt füllenti Aidának, hogy Radames meghalt a csatában, de amikor látja a rabszolgalány szomorúságát, elmondja neki az igazat: a dalia él. Aida boldog ujjongásával elárulja érzelmeit. (…)
Radames győzelmi menetben érkezik. Fogolyként hozzák az etióp királyt, Amonasrót is. Az egyiptomiak nem tudják, hogy ki ő, mert azt mondja, hogy a király elesett az ütközetben. Aida apjához siet, de az leinti őt, hogy megőrizze inkognitóját. (…) A fáraó utódjául választja Radamest és a trón mellé adja lánya kezét is.
„Amneris azt füllenti Aidának, hogy Radames meghalt a csatában, de amikor látja a rabszolgalány szomorúságát, elmondja neki az igazat: a dalia él. Aida boldog ujjongásával elárulja érzelmeit. (…)
Radames győzelmi menetben érkezik. Fogolyként hozzák az etióp királyt, Amonasrót is. Az egyiptomiak nem tudják, hogy ki ő, mert azt mondja, hogy a király elesett az ütközetben. Aida apjához siet, de az leinti őt, hogy megőrizze inkognitóját. (…) A fáraó utódjául választja Radamest és a trón mellé adja lánya kezét is.
Miután Amonasro megtudja, hogy lányát Radameshez gyengéd szálak fűzik, felszólítja Aidát, hogy derítse ki Radames seregeinek helyzetét. Az etióp sereg ugyanis újraszerveződött és felkészült, hogy kiszabadítsa királyát, ezért Aidának meg kell tudnia, melyik utat nem szállták meg az egyiptomiak. Aida először tiltakozik, de aztán elvállalja a feladatot. Radames szerelme és hazája között őrlődik, de végül elmondja a hadititkot. Amint megtudja a titkot, Amonasro szökni akar lányával és Radamesszel együtt. Radames azonban marad, önként adja fel magát. Amneris és Ramphis pedig a szökevények után küldi az őröket.”
Ekkorra már egészen sötétbe burkolózik a táj. A fáklyákat reflektorok egészítik ki, ám a rendező gyakran hagyja a sötétséget érvényesülni, fokozva ezzel a feszültséget. A korábban felsorakoztatott jelmezkölteményeket szinte csak az élő tüzek világítják meg. A történet tovább bonyolódik, az utolsó felvonás szinte végig sötétben játszódik, a darab végére pedig még a fáklyák is kialszanak…
„Amonasro szökés közben meghal, Aida eltűnik. Az áruló Radamesre halál vár. Amneris még mindig szereti és meg akarja menteni. Ha Radames lemondana Aidáról, ő az apjánál kegyelmet kérne neki. A hadvezér azonban úgy érzi, nincs már értelme életének, meg akar halni. A főpapok így kihirdetik a halálos ítéletet: Radamest élve falazzák be az Ízisz-oltár alatti sziklasírba. (…)
Aida elrejtőzött a kriptában, hogy együtt haljon meg szerelmével. Mindketten elfogadták sorsukat, elbúcsúznak a földi élettől és várják az elmúlást. Amneris felettük sír és imádkozik, körülötte a papok táncolnak.”
Bár az opera nem a szabadság és rabság klasszikus motívumáról szól, hanem egy heroikus szerelmi történetet tár elénk – tele vívódással, kiszolgáltatottsággal, bosszúval, szerelemmel – mégis felfedezhetjük, hogy a szereplők szinte mind rabságba esnek valamilyen formában. Amnerist, akit a kiváló színészi és énekes képességekkel rendelkező bajor mezzoszoprán, Cornelia Helfricht alakít, a saját féltékenysége és bosszúvágya tartja fogva. Radamest, akit Kostadin Andreev, a figyelemre méltó bolgár tenor formál meg, a szerelem ejti rabul, akadályozza, hogy teljesen hű maradjon a hazájához. Aida és apja, az Igor Morosow alakította Amonarso pedig fizikai értelemben is foglyok Egyiptomban.
Aidát a Magyar Állami Operaház egyik vezető magánénekesnője, a felvétel óta Kossuth- díjjal és Örökös Tagsággal is kitüntetett Sümegi Eszter alakítja. Tőle megszokott professzionalizmus, kifejező színészi játék és különösen mesteri hangképzés jellemzi színpadi munkáját. „Oh patria mia, mai più ti rivedrò!” – Ó, szép hazám, nem látlak soha már! – énekli a híres Nílusparti áriában, amely a harmadik felvonásban hangzik fel, mélyen kifejezve Aida honvágyát. Az egész opera egyik csúcspontja ez. Verdi a fogoly-királylány szabadulás utáni keserű vágyának a megfogalmazásához valahonnan a saját lelkéből, élményéből is építkezhetett. A zeneszerző ugyanis az osztrák zsarnoki kormányzat uralma alatt nőtt fel Olaszországban, egy elnyomott, darabokra tépett nemzet fiaként. Pontosan ismerte a szabadság utáni vágyat.
Ahogy a vírusveszély miatt szobánk fogságából néztük az Aidát, a darabban felmerülő szabadság kérdésköre másképpen hatott ránk, mint korábban. A kijárási tilalom alatt mélyebben átérezhettük Aida rabság-élményét. Az áhított kedvessel, Aidánkkal vagy Radamesünkkel, nagyszülőkkel, barátokkal nem találkozhattunk úgy, ahogy szerettünk volna.
„Nézd ott a halál angyalát,
Nagy fényben jő már felénk,
Lásd, mily szép aranyszárnya van
És vélünk égbe száll!
A szép mennyország nyitva áll,
Ott szívünk többé nem fáj,
És vár ránk boldog égi vágy,
Mely örök mámort ád,
Az égi vágy,
Mely nékünk örök mámort ád.
(…)
Ég áldjon, föld, bús könnyek, fájdalmak
völgye...
Az édes álom nékünk bánatra vált!
Már lelkünk várja a fényes ég,
A fáradt szív majd ott lel békét,
És áldott, boldog örökélet hív!”
A darab végén a kősír bezárul, Aida és Radames a halál által nyernek kiutat a rabságból. A záró énekkel elbúcsúznak a földtől és békével a mennyei szférákba emelkednek, a mi mesénk azonban az élettel folytatódik. Újra örülhetünk a személyes találkozások lehetőségének, szabadon megélhetjük, hogy közösségben vagyunk egymással. Szabadon járhatunk koncertekre, előadásokra, hogy még több zenei élménnyel gazdagodjunk és a zene hatalma által megszabadulhassunk lelki, szellemi rabságainkból.
Az előadás az alábbi linken megtekinthető:
Giuseppe Verdi – Aida (full opera with English subtitles, 2004)
Kiemelt kép forrása: EuroArtsChannel
Idézetek forrása:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Aida_(opera)
http://www.tarjangz.eu/libretto/szovegek/aida.txt
hieglzso 
hizsnyikb