Mindenki talál magának olyan embert, legyen szó gimnáziumról, munkáról vagy a nagybetűs életről, akivel elsőre kapcsolódnak és szoros köteléket alakítanak ki egymás között. Akivel meg tudják beszélni az aznapi problémákat, az élet nagy dolgait, vagy éppen kinek törték össze a szívét, és erről egy hosszabb beszélgetést kell tartani. Egy idő után kialakul a közös csatorna, a belsős poénok, megjelennek a rejtett vagy eltussolt titkok, félelmek, a régi idők kényelmetlen dolgai. Majd szépen lassan vagy hirtelen a semmiből mindez megszűnik. Már nincsenek beszélgetések, napi kontaktok, esti hívások, sem találkozók.
Nekem volt egy ilyen barátnőm. Még a gimnázium előtti évben ismerkedtünk meg, kellett egy hónap, mire realizáltuk a másikat, de ahogy beszélgetésbe elegyedtünk, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Sülve-főve együtt voltunk, még az sem választott el minket egymástól, hogy nem ugyanabba az iskolába jártunk. Közösek voltak az érdeklődési köreink, ugyanazokért a sorozatokért és sztárokért rajongtunk, sőt, mindketten a retró zenékre buliztunk legtöbbet.
5 év alatt nagyon közel tud kerülni hozzád egy ember, akár akarod, akár nem. Főleg, ha figyel rád, meghallgat, ott van veled minden nyavalyádnál, szerencsétlenségednél, és együtt élitek meg az élet összes emelkedőjét és lejtőjét. Komfortos lesz a jelenléte, lassan a mindennapjaidat sem tudod elképzelni nélküle, mert minden kis apró dolgot meg szeretnél vele osztani, hogy tudjon róla, mi újság van a lelkeddel és az életeddel. Órákig vagy akár késő estig is képesek vagytok beszélgetni, mert nem unalmas a másik, nem teher. Szépen lassan megnyíltok, őszintébbek lesztek a másikkal, és minden hibádra rávilágít, még ha nem is akarod.
Aztán jön az a bizonyos időszak, amikor érzed, hogy különválnak az útjaitok. Eszeveszetten kapaszkodtok egymásba, már lehetetlen mindent úgy intézni, mint előtte, főleg, ha valami indok miatt szakad meg ez a kötelék. Kevesebb lesz a beszélgetés, a találkozó, hosszabb időbe telik válaszolni az üzenetre. Az ember pedig szépen lassan megint üresnek érzi magát – már nem is tudja, milyen volt előtte. Elkezdi keresni az élet értelmét, az indokokat, hogy mit csinált rosszul, mi mehetett félre, ösztönösen magát kezdi okolni azért, ami miatt a másik már nem fordít rá annyi időt, mint előtte. Pedig minden kapcsolathoz két ember kell, nem csak az egyik a hibás.
Egy legjobb barátság nem fog elmúlni egyik napról a másikra – akkor nem is volt annyira igaz vagy mély. Benne van, hogy hónapokig, évekig nem fogja magát túltenni az ember, nem tud megnyílni a másiknak, akármennyire küszködik, hiszen benne van még az előző ember és az iránta érzett csalódás. A legjobb pillanatokban is eszébe juthatnak keserédes emlékek, amikben újra és újra hagyja elveszni magát.
Időt kell hagyni mindenre. Mind magunkra, mind a másiknak, és arra, hogy embereket engedjünk be az életünkbe. Mérlegelni kell: megéri-e eldobni a kapcsolatot vagy lehet rajta javítani? Nem érdemes kihátrálni belőle, mert mind a két fél sérülni fog.
„A legjobb barát néha kegyetlenül őszinte, néha rávilágít a hibáinkra, sőt, néha ő meri egyedül kimondani, amit hallanod kell. De az is biztos, hogy a legjobb barát az, aki elsőként áll majd ott, hogy felkaparjon a földről, miután hibát hibára halmoztál, és nem fog szólni egy rossz szót sem. Akkor már csak támogat.” (Leiner Laura)
takacsa